A Tatabányán élő Nausch Géza ötvösművészből ömlik a szó. Régi sérelmek, régi munkák, már-már elfeledettnek hitt emlékek sorát idézi. Sok terhet cipel a vállán, a legfájóbb talán az, hogy felsőgallai műhelyét nem tudta, nem tudja megvédeni, rendszeresen járnak oda illetéktelenek, és sorra tűnnek el a gépei, szerszámai Már több tízmilliós a kárlista. Legutóbb néhány eszközt – kerékpárra kötve – egy fotón látott meg amelyre az egyik honlapon bukkant. De ez kevés bizonyíték Újvárosi otthonában a legújabb munkáiról mesél. Mutatja az alkotásokat, fotókon, kicsinyítve, különböző méretekben és anyagban, vasban és bronzban. Két elnagyolt alak, az egyik előre hajlik, a másik kissé hátra- dől látszatra egyformák, mégis érződik a közöttük lévő hierarchia. A hatalom és a kisember viszonya. Kevés művészi eszközzel kidolgozva, mégis beszédesebben, drámaibban, mintha ezer oldalba írta volna le. Ez Nausch Géza művészete, aki ugyan festőnek tanult, bányász környezete mégis a fémek megmunkálása felé vitte. Kovács és ötvösművész lett belőle. Szívesebben mondja: vaskovács. Robusztusabb, vaskosabb kifejezés, ami jobban illik a súlyos mondanivalóhoz is.
– Tizenhat évesen dekoratőr voltam az erőműben, amikor beneveztek egy országos munkavédelmi versenyre. Könnyű dolgom volt, mert betéve ismertem az egyetlen könyvet, ami otthon volt, A bányászati balesetelhárítás kézikönyvét. Mindig is festőnek készültem, ott mázoltam iskolai szünetekben, első munkahelyemen, az erőműben: 220 csillét kellett a kötélre fellökni és 20 métert tolni. Sokszor úgy elfáradtam, hogy enni nem bírtam otthon. Áttettek a mázolókhoz dekoratőrként. A régi közjegyző padlásán találtunk német nyelvű iratokat a régi Turulról lemásoltuk Eszerint nem a Zellerin gyár készítette az eredeti madárszobrot, mert ónból akarták öntetni egy német öntöde az írta, az ónt az eső hamar tönkreteszi, és bronzra adott ajánlatot. Ez megvan a dokumentumokban! Aztán az erőműtő jelentkeztem a Képzőművészeti Főiskolára. A szakszervezet, a munkahely is támogatott az igazgatóm festőkazettát csináltatott, adott ecseteket, festéket, kellékeket, mindent, ami csak kellett a tanulmányokhoz.
Hogyan lett kovács?
Minden üzemben volt kovács: de sokan otthon is dolgoztak, és láttuk, milyen szépen dolgoznak Segítettem nekik, aztán azt mondtam szeretném megtanulni. Az igazgatómtól kaptam egy papírt, hogy szabad bejárásom van a műhelybe. A budapesti Művészeti Gimnáziumban már szakmunkás szinten ismertem a kovácsmunkát.
A főiskolán 1965-ben végeztem: grafikákat készítettem, rézmetszeteket, de mindennap átszúrtam az ujjamat munka közben. Elmentem Kállai István ötvösműhelyébe. Két napig gyakoroltatott, utána soha nem szúrtam meg az ujjam. De ha már foglalkozott velem, maradtam és kitanultam a vésnök szakmát. Az öreg megtanított a plasztikus vésésekre, sorra adta a feladatokat. A végén elárulta én voltam az egyetlen, aki végigcsináltam. A vasról mindent ō tanított meg. Szerszámokat kovácsoltam, később fejeket kalapáltam, darázsderekú királylányokat, domborítottam, olyan bravúrokkal, hogy soha nem lyukadtak ki a milliméteres lemezek sem. Negyven év gyakorlat után az ember eljut oda, hogy szinte hozzá sem érünk, tudjuk, hová üssünk. A Turul? A szobor felújítását is én kezdtem el, más fejezte be: sok munkám és pénzem fekszik az emlékműben…
– Nausch Géza a sokadik cigarettát sodorja: ez a téma legalább olyan számára, mint a felsőgallai műhely többszöri kirablása. A kovácsoláshoz nagy tér kell, komoly szerszámok Régebben a Vörösmarty utcában dolgozott amikor például más városban járt műszaki átadásokon, vagy legutóbb kórházban feküdt hetekig, még a falat is áttörték, úgy vitték el a másfél tonnás alkatrészeket, gőzkalapácsokat. Volt, hogy hetekig kint aludt télen, a nagy hidegben, hogy megóvja, ami még megmaradt…
– Most nem ott dolgozom, az eddigi nyomozások sem vezettek eredményre, talán nekem kellene kézbe venni a dolgokat! Most más városokban dolgozom, a modelleket itt, Újvárosban készítem el méhviaszból.
Pályája elején olajfestményekkel és grafikákkal szerepelt a tárlatokon, később ötvösmunkáit, kovácsoltvas alkotásait láthatták, 2005-ben például a Vince Galériában, majd Rómában, Tallinban, 2008 őszén-friss Ferenczy Noémi-díjasként – a X. Állami Művészeti Díjazottak kiállításán mutatkozott be. Az idén a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete és Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány kiállításán szerepelt Kapcsolatok című plasztikájával. Megemlíti a bánhidai emlékművét: mint mondja, miközben az emlékmű makettjével nagy szakmai sikert aratott a fővárosban, addig Tatabányán az alapzaton vitatkoztak a legtöbbet, eléggé méltatlanul. Arra viszont kíváncsi lenne, mi lett egykor népszerű művésztársainak korábbi tatabányai szobraival.
Veizer Tamás
(Itthon, 2009. július 28.) Az Art-Limes folyóirat utóközlése nyomán
(NAUSCH GÉZA 1941-2015) Művészi pályájának adatai: 1955-59: Művészeti Gimnázium, 1960-65: Magyar Képzőművészeti Főiskola; mesterei: Kmetty János, Pap Gyula, Ék Sándor. 1965-1972: tanít és kiállít; A 80-as évektől Budapesten, Gödöllőn, Csongrádon, Kiskun- félegyházán láthatták munkáit: kandallók, kapuk, világítótestek, korlátok, cégérek készültek műhelyében. A II. világháború áldozatainak emlékművét (mészkő, bronz) 1997-ben avatták fel Bánhidán. 2008-ban Ferenczy Noémi-díjat kapott.
Borítókép: Dallos István
