Görözdi Lilla munkái rajzok, egyszerű vonalak, ceruzanyomok, kéznyomok. Ott van bennük az önazonos formanyelv keresése, a kísérletezés bátorsága, a választott technika lehetőségeinek kitágítása. Mit látunk? A legegyszerűbb vonalakat, a vonalazással meghatározott, legegyszerűbb formákat, a legegyszerűbb alapszíneket. A felület, ami ezekből felépül, gyönyörködteti és erőteljesen elgondolkoztatja a nézőt. S miközben keressük a vonalak rendezőelvét, szembesülünk azzal a szabadsággal, amit a szeszélyese kanyargó Moebius-szalagként a végtelennel játszó, távolodó vonalak, csíkok, a lezáratlan képmező sugalmaz.
Szabad haladású utakon kanyargunk, lehatárolás és behatárolás nélkül. A vonalak akaratlanul is leszaladnak a papírról, él láthatatlanul haladnak tovább, hiszen a papír hordozó csak egy szögletes darabkáját tartalmazza ennek a vételen játéknak, – ott van a folytatás is, csak még nincs megrajzolva. Amint Görözdi Lilla az alkotás sajátos állapotában húzza a vonalakat sűrűn egymás mellé a papíron, az majdnem olyan mint amikor Esterházy Péter újra írja, szinte láthatatlanul pici betűkkel a számára legfontosabb irodalmi alkotást, Ottlik Géza regényét. Akarom mondani, nem a téma, nem a tartalom, olykor csak a gesztus fontos, az alkotás ceremóniája és rituáléja, kép létrehozásának folyamata. Az egyes képek a rész és egész, a végtelenség és az ismétlődés fogalmával kísérleteznek, az alkotás gesztusát, az alkotás állapotát helyezve a kép középpontjába.
Nyilvánvaló, hogy nem véletlenül kerül a rajz és az egyszerű, ceruzával húzott vonal eszközeként az alkotások középpontjába. Visszatérés ez talán a technológiai robbanás eufóriájától, egy felfokozott, felgyorsult, a művészetet kommercializáló világ közegében az elemi művészet, a kézzel, kézben tartott irónnal való nyomhagyás felé. Tagadhatatlan ebben a folyamatban benne van a játék. Görözdi Lilla minden munkája mögött ott van a gyermeki játék ösztönössége, bátorsága, eszköztelensége, a gyermekrajz sponteinitása, amely nem ismer kötöttségeket, nem válogat az anyagokban, felületekben és legőszintébb képét adja világról Munkái mindig meghökkentően „mások”, mindig felbillenti a kiegyensúlyozott, reneszánsz kompozíciót, váratlan dolgokkal töri meg a felület egységét, ha kell, festetlenül hagyja vásznat, és ehhez hasonló eretnekségekre képes.
A vonalak rendje hol ritmusosan rendezett, hol firkaként, rendetlenül elszabadul, és a legkülönbözőbb karakterű nyomokat hagyja. Be nem fejezett, elrontott, próbálkozó vonalak, inkább csak nyomok, firkák, próbálkozások, amit az egyik képen látunk. Ezeknek a képeknek a nyomokban éppen a rendezett felületekkel való kölcsönhatásában van értelme igazán. Ha azonban önállóan nézzük ezt a lapot, akkor egy olyan szövetet látunk (a papír maga a szövet) , amelybe különböző eredetű minőségű szálakat szőttek bele. Én ezeket a látszólag spontán, legkevésbé tematizálható lapokat érzem leginkább metaforikusnak, parabolikusnak.
Ha a színekre figyelünk, egyszerű, színes ceruzával, gyengéden és érzékenyen húzott vonalakat látunk. A művész csak néhány színt használ, de a vékony felületek színes felületekké olvadnak össze, entrópiájuk tónusokat és organikus testeket hoz létre. „Séta a vonalakon” – találó címadás. A kanyargó sűrűn telerótt, vagy laza firkák által hagyott, különböző természetű gesztusok valóban utak, amelyeket a művész és a kép nézője bejár: s miközben bejárjuk, sétálunk magunkban is, a mi érrendszerünk ritmusában, hiszen az utakat értelmezhetjük gondolatok meneteként, képzeletbeli történések, emlékek vágóképeinek kifutásaként, időbeli és térbeli vonatkozásban, ad absurdum sorsok rajzaként. merthogy ráébredhetünk: az élet nem lineáris és longitudinális, inkább csak kanyargós.
Kövesdi Mónika
fotó: Dallos István
*A Bánhidai Alkotó Ház Betegszamár Galériájában elhangzott megnyitó szöveg szerkesztett változata (Görözdi Lilla Séta a vonalakon).
