Ölveczky Gábor AMÍG…
Amíg el nem foszlik a papír és ki nem fakul a tinta – ekképpen bővíthetnénk ki mondattá az egyszavas kiállítási címet a Tatabányai József Attila Könyvtár Galériájának tárlatán. Ez a mondat pedig arra a konok kitartásra vonatkozik, amellyel az alkotóművész viszonyul a papírhoz és a tintához, csodálva benne az emberi szellem tárgyiasult szikráit. S mint a középkori szerzetes, a papír fölé görnyedve az értelmét és lelkét megérintő sorokat másolja, vagy inkább megörökíti, újra értelmezi, sorait, hangjait kifényesíti.
Konok kitartással végzi ezt a tevékenységet Ölveczky Gábor alighanem már évtizedek óta. Én magam 1995-ben egy Rév-Komáromi, Mester Péterrel közös kiállításán láttam először kalligrafikus kézírásával megjelenített vers-képeit, amelyek akkor még – a képmezőben színekkel, gesztusokkal, képi jelekkel gazdagítva – közel voltak a plakát nyelvéhez és az illusztrációhoz. A kalligrafikus kézírás viszont ebben az időben már saját névjegyévé, védjegyévé vált, hiszen tervezőgrafikusként, kiadványok, kiállítások, plakátok tervezőjeként ekkor már kigyakorolta és használta a régi kézírásmintákból kialakított írásképet.
A régi dolgok patinája, nyomdászként a régi írás szépsége vonzotta Ölveczky Gábort, de szenvedélyesen érdekelte szinte minden, ami régi, és szinte minden, aminek köze van a kultúrához, így a tervezőgrafika jellegzetes eleme, a tipográfia az ő keze alatt gyorsan felvette ezt a historikus formát. Ha az egyenletes, ritmusos, ám sorra-rendre szenvedélyes kacskaringókba futó, ornamenseket képző írásképet látjuk, egyébként magát a művészt látjuk: az akkurátus rend és a mindent elsöprő indulat úgy gondolom, tökéletesen jellemző rá.
A kiállításon téblábolva jutott eszembe, hogy ez az újabb, nagyon sokadik önálló kiállítás nemcsak azért lehet fontos, és remélhetőleg örömteli esemény Ölveczky Gábor számára, mert megmutathatja újabb munkáit, hanem azért is, mert megkomponálhatja a tárlat látványát, következetesen sorba rakhatja az egyes műveket, megrendezheti a kiállítást. Hosszú éveken át, a Komáromi Kisgaléria vezetőjeként ez volt az állandó feladata, amelyet igényesen és közismerten magas színvonalon látott el.
Így lett ez a kiállítás is egy komplex alkotás. Ha a látványt nézzük, egymáshoz simuló képmezőket, egymáshoz illő rajzokat látunk, ha a lerajzolt/megírt szövegeket nézzük, egy privát antológia áll össze, Ölveczky Gábor füveskönyve, vagy legalábbis annak töredéke. Az egyes művek a képzőművészet és irodalom határán állnak, pontosan, igazságosan a határmezsgyén („nem léptem át oda és nem maradtam itt” – idézhetjük az egyik itteni képről Nagy Gáspár sorait). Kettős természetüket nem lehet szétválasztani, az irodalom és a rajz egymást erősíti, egymásba fonódik.
Az eggyé vált írás és a kép nagy utat járt be a művész rajzasztalán. Az utóbbi időben teljesen megújult karakterrel jelenik meg. Korábban egyértelműen trompe l’oeil (szemet becsapó) képek voltak ezek: a papír anyagából és az írásképből azt a következtetést vonhatta le a néző, hogy régi, az idők sodrában szerencsés módon megmenekült, megmaradt, értékes relikviát láthat vagy tarthat a kezében. Ilyen volt a Hadmérnök vázlatkönyvének váralaprajz-vázlat sorozata. A Pilinszky János verseihez készült objektek idején alakult át Ölveczky Gábor művészete, és szakadt el az apokrifektől, a megtévesztően régi, trompe l’oeil szépírás gyakorlatoktól. Azok a szikár, kopogós képek Pilinszky igéinek adekvát, ekvivalens hordozóivá váltak.
A mostani munkák pedig megint mások. Hangsúlyos itt is az anyag, amelyre ír a művész, de ez az alap már nem elsősorban merített papír, szakadozott, sérült szélű régi anyag, hanem egyszerű fecni, késsel szétdarabolt közönséges csomagolópapír. Így megváltozik a karakter is, és ezek a szövegek, szövegtöredékek üzenetekké válnak. Jusson eszünkbe az a helyzet, amikor valami hirtelen az eszünkbe jut, amikor hirtelen le kell firkantanunk egy nevet, egy telefonszámot, egy fontos sort, akkor az első kezünk ügyébe eső papírt használjuk fel. Ilyen üzeneteket találunk itt is, a legegyszerűbb hordozóra feljegyzett, odafirkantott, piszkozatos, vázlatos, többször átírt szövegek ezek, amelyek már nem akarnak régi vázlatkönyvből, naplóból kiesett lapra hasonlítani, amelyeken már csak maga az üzenet, és az üzenet megőrzésének és tovább-üzenésének a gesztusa fontos.
A darabok művészeti alkotásként való értelmezésének része a talált tárgy alap (hulladék csomagolópapír), a rá került, kalligrafikus, gyönyörűséges íráskép, az ebből képzett dekoratív felület, és végeredményként az objekt, a dobozba zárt tárgy.
A kalligráfia önmagában is szép és dekoratív, de a művész nem egyszerűen jegyzeteket készít, üzeneteket ad elénk, hanem az írott szövegből képet alkot, karakterizálja a megjelenített szöveget, átírja, duplikálja, tükrözi, elforgatja – a tipográfiából teremt képet. Így jut el az írásból szőtt kép a legtömörebb szövetig, amikor már kibogozhatatlan a betűk sűrű szövedéke. A ránk hagyományozott összegezés ott is megvan, de még sincs. A legfontosabb sorok, gondolatok elmondhatók, de elmondhatatlanok.
Ölveczky Gábor munkáit nyugodtan szemlélhetjük az irodalom felől elindulva is. A választott szövegek szerzői a magyar és a világirodalom javát jelentik, a gondolat és a nyelv legtökéletesebb találkozásának pillanatában. Pilinszky János, Szabó Lőrinc, Nagy Gáspár, Tandori Dezső, Petri György, Márai Sándor, Kemény István verssorait, gondolatait olvashatjuk egy személyes antológia, egy saját füveskönyv lapjain. A kiválasztott idézetek sűrű szövegek, komoly és bölcs gondolatok, fontos, végső szavak, amelyek valóban elsősorban üzenetként jelennek meg. A kiállítás anyaga csak az ilyen módon ide citált, ide mentett („mentés másként”) szövegek gyűjteményeként is remekül megállja a helyét. De amint ezek a szövegek nem egy szintetikus közegben, sokszorosított vagy digitális látványként, hanem valakinek a keze vonásán, személyes jelenlétén, a lelke gyötrődésén keresztül kerülnek elénk, életre kelnek, kiemeltetnek, felmagasztosulnak. Amint a kéziratos papírlapok bekerülnek a doboztérbe, képként, felmagasztosulva emlékművé válnak – mintha az irodalom apoteózisát látnánk, az írás, az emberi kéz, az író, az alkotó emlékművévé válnak ezek a darabok.
Kövesdi Mónika
címlapfotó: Art Limes
kiállításfotó: Kakuk Tamás
