Nehéz dolog egy kiállítást megnyitni, ez nem csak a mai vernisszázsra igaz. Nyilvánvalóan azért, mert szavakba kell foglalni mindazt, ami lehetetlen. Feltételezhetően, egy hosszú alkotói vajúdás után megszülető képi világot kellene pontos mondatokba foglalni. Természetesen úgy, ahogy én látom. Másként nem lehet, mert az hamis és hazug lenne. Az őszinteség elengedhetetlen a művek megalkotásakor és befogadásakor. A hátam mögött, Önökkel szemben, Bárdos József festményei vannak a falokon. Elsétálunk előttük, megállunk, hagyjuk, hogy megérintsenek bennünket. Ehhez nyitottnak és szabadnak kell lennünk. Szerencsések vagyunk, ha minden körülmények között azok tudunk lenni. Különös, de évtizedekkel előbb ismertem meg Bárdos Józsefet, mint Bárdos Józsefet, a festőt. Tanulság, ezért kell nyitottnak és szabadnak lenni, mert mint példám bizonyítja, én ezt akkor elmulasztottam. Ezért is örülök, hogy itt állhatok Önök előtt és megnyithatom a tárlatát.
Mint afféle boomer, az egyik közösségi hálón fedeztem fel a festményeit. Az első kíváncsivá tett, hogy megismerjem a többit. Olyasmit fedeztem fel a képekben, hogy alkotójuk olyan autodidakta festő, aki érzékenységével, látásmódjával és technikai tudásával régen maga mögött hagyta a műkedvelő kategóriát. Nem azt festi le, amit a szemével lát, hanem azt, amit lelkével. Meglátásom szerint ezért „élnek” és „üzennek” a munkái, a látszólag statikus látvány megelevenedik a szív szinusz-görbéit idéző „ráfestett” ecsetvonásoktól. Amelyek nem csak a texturát változtatják meg, hanem zaklatott szívtmuszavarként vannak jelen. Mintegy kibillentik a képek szemlélőjét a komfortzónájából. A tárlat címe az „Alszik az ősz, ébred a tél” talán tompább a festmények azon minőségéhez, melyet én „beléjük látok”. Ettől függetlenül ez a cím könnyebbé teszi a képek megközelítését. Ha végig futtattjuk szemünket az itt kiállított festményeken, könnyen felfedezhetjük, hogy a munkák szinte mindegyikén ott vannak a csupasz fák, a Nap és a Hold. Az idő rekvizitumai, melyek között némán, majd egyre hangosabban ketyegnek a Föld könyörtelen óramutatói.
Weöres Sándor: Bolero Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk, a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk, olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép, végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain, tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy, hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk, ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán, ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.
szöveg: Kakuk Tamás
fotó: Nedves Péter
(Bárdos József kiállítása a Puskin Művelődési Ház Bánhidai kisGalériájában, az intézmény nyitvatartási idejében tekinthető meg december 14-ig)
