Faludi Ádám | Fekete Péter pápa

A templom utcájában laktunk, emelkedett a Kálvária felé, szűk kis utcácska volt, akkoriban a Gróf Apponyi Albert nevet viselte. Később persze kényszerűségből kikeresztelkedett, nem is emlékezem már, hogyan hívták később. Mert csak a neve változott, meg néhány ház lakói lettek mások, a lényeg ugyanaz maradt. Szűk kis utcácska régi házakkal.

Közeledtek az oroszok, a német katonák, akiket a házakban szállásoltak el, úgy jártak a frontvonalba, mintha munkába mennének. A front a Kálvárián túl lehetett, valahol a hegygerinc mögött. Az ottani fedezékekből lőtték az oroszokat, de azok csak jöttek, átmászva, ugorva a halottjaikon, amíg egy lövés, vagy az odavetett sorozat nem végzett velük. – Napok óta lőjük halomra őket, de csak jönnek az újabb sorok, rohanvást jönnek, nem törődnek semmivel. Ordítanak, mintha éppen szíjat hasítanának a hátukból, ellövik azt a rengeteg lőszert a levegőbe és meghalnak, mert egyenesen belerohannak a mi lövéseinkbe. Borzalmas. Egy halom halott, amelyik egyre nagyobb halom lesz, mire jön a váltás. Aztán négy óra múlva újra én és nincs vége semminek. 

Nálunk lakott ez a német katona. Jóravaló ember volt, mi meg még életünkbe nem láttunk oroszt. Nem is nagyon akartunk, a hírük előttük járt. Szép kislány voltam, de időben sikerült a lányokat és asszonyokat a szomszédunk pincéjében eldugni. Elbújtatni. Egy ötszázötven literes hordó takarta a bejáratunkat. Csak a dédnagymama maradt a házban, de ő már tényleg olyan öreg volt, hogy nem bántották. Nem lehetett mit bántani rajta.

A német katona egyszer hazajött, és azt mondta, hogy őt nem érdekli ez az egész, elmegy innen. Talán túléli, de nem bírja tovább. Volt egy baltája, aminek nem eshetett le a feje, mert két fém lap rögzítette a nyélhez csavarokkal. Amióta katona lett, azóta hordta magával a baltáját, de akkor ránk hagyta. Azt mondta, nincs egyebe, de szeretné megköszönni, hogy nálunk lehetett, szeretné megköszönni a gondoskodást. A mai napig megvan a balta, a gazdájáról azonban semmit nem hallottunk utóbb. Elment, lehet, hogy az égi lajtergyára ráakadt, és felment rajta, hogy megnézze az égig érő paszuly legfelső leveleit. 

Nem csak ő járt nálunk, hanem a szemközti házból is jött egy fiatal katona néha kártyázni. Fekete Pétereztünk. Valami miatt elég nagy becsülete lehetett, a társai mindig rajta tartották a szemüket, az embernek olyan érzése támadt, mintha vigyáznának rá, akár egy értékes térképre vagy rejtjel rendszerre. Azt mondta, hogy Bajoroszágban született, és lényegében gyerekként sorozták be katonának. Huszonhetes volt ő is, ahogyan én, lényegében gyereknek számítottunk, a polgári fogalmak szerint. A polgári fogalmak azonban akkoriban már nem sok mindent értek. Joseph-nek hívták, mi Joshinak. Joseph Ratzinger volt a teljes neve. Tankcsapdák felállításában segédkezett, de egy alkalmas pillanatban aztán megszökött, és a szökés sikerült is, ezt később könnyen megállapíthattuk. Igaz, jóval később, évtizedek múltával.

Sokszor maradt nála a Fekete Péter, ami azzal járt, hogy a tűzhelyből vett korommal megjelöltük, mint minden vesztest. Egy fekete csík került az arcára, amennyi korom megtapadt az ujjadon, azt rákenhetted. Néha már alig akadt szabad hely, mert valahogyan rá járt a rúd. A kártyában nem ismerte a szerencsét és már akkor is láncdohányos volt.

Na, aztán megjöttek az oroszok, a németek pár nappal korábban már elvonultak, épp karácsonyeste történt. Elénekeltük anyukával a Mennyből az angyalt, meg a Pásztorokat, gyertyát gyújtottunk és készültünk át a pincébe. Hallottuk délután, hogy az oroszok gyalogosan közelednek már az erdő alatti füves részen meg az országúton is, úgyhogy nem akartunk kockáztatni semmit, de egy kicsit elkéstünk. Zörgettek, ajtót nyitottunk, bejött néhány katona. Körülnéztek, meglátták a karácsonyfát. A tangóharmonikámat akkor kaptam meg. Évekig vágyakoztam rá. Még meg sem érintettem, az egyik katona – azt hiszem, tiszt lehetett – felemelte, a vállára kanyarította és szó nélkül kiment az ajtón a többiekkel együtt.  

Az a német katona pedig, a Ratzinger Fekete Péter egyházi ember lett és szépen haladt felfelé a ranglétrán. Egészen addig, míg pápa nem lett belőle. Benedek néven választották meg, én meg rögtön ráismertem, de senki nem hitt nekem. Azt hiszem megmosolyogtak a hátam mögött, de nyíltan is kételkedett általában mindenki, akinek meséltem a történetünket. A Fekete Pétert meg a többit. Megmérgesedtem, írtam egy levelet, már elég gyatra németséggel, mert elfelejtettem németül. Kivel is beszéltem volna? Joshi Ratzingernek címeztem a Vatikánba. Egy hónap múlva kaptam rá választ. Egy szép, díszes lila boríték, az asszony és lánykori nevem is rajta. Feladóként a Vatikán valamilyen hivatala, de a levél kézzel írottan, Joseph Ratzinger aláírásával érkezett. Nagyjából úgy szólt, hogy emlékezve az együtt töltött napokra, és köszönettel mindenért, hálával gondol ránk Fekete Péter. Aztán a dátum és az igazi polgári név. Belenéztem a borítékba és elnevettem magamat. Cigaretta hamu volt az alján.

fb-share-icon