Részletek a Jávorszky Béla Szilárd készítette életútinterjúból
„Tinédzserként a rock and roll teljesen magával sodort. Barátom, Freisinger Ede Madison zsebrádióján hallottam az első Beatles-dalokat, onnantól pedig szisztematikusan követtem a Szabad Európa Rádión a legújabb slágereket. Olyannyira, hogy 1967-től három éven át popnaplót vezettem – ezek ma is megvannak –, amelybe rendszeresen beleírtam az aktuális brit slágerlistát, meg hogy melyik zenekarban kik játszanak. A heti sikerlistát még az iskolai faliújságra is kiszögeltem.”
„Ekkor találkoztam Jimi Hendrix zenéjével, és azóta is ezt a kozmikus hangzást keresem mindenben. Közben eljutottam Szentendrére, ahol a nyolcvanas években minden képzőművész zenélt, nyomták a szonikus performanszokat. Én meg a fejemet ingattam, hogy nincs ez így rendben, hisz az még nem képzőművészet, ha grafikusok, festők kifestik a gitárt, és Frank Zappa, Captain Beefheart vagy bárki más dalait játsszák rajta. Kreáljunk inkább olyan hangszereket, amelyek képzőművészeti alkotások, objektek, szobrok, és meg is lehet őket szólaltatni.”
„A kezdetektől törekedtünk a struktúrára. Ebben az 1987 és 1993 között működő formációban többek között az ex-Bizottság-tag Szulovszky István Joni játszott centrifuga-gitáron, a festőművész Kopasz Tamás hőcserélőfurulyán, a grafikus Kiss Zoltán László mosóhengerhegedűn, én pedig facsavaróhárfán. Plusz sokáig a Zeneakadémián végzett Huszti Ádám volt a karmesterünk. Ő intézte a bemutatkozó fellépésünket 1987 októberében az FMK-ban. Aztán jött az Almássy Téri Szabadidőközpont, ahol a Club 2000 keretében a Vágtázó Halottkémekkel párhuzamosan koncerteztünk az aulában. Onnantól pedig érkeztek a koncertmeghívások. Többek között a neves bécsi kortárs zenei fesztiválra, a Töne und Gegentönére.”
„A formációnak azért adtam a Lois Ballast nevet, mert úgy gondoltam, hogy az akkori hazai valóságban – ez még a szocializmus időszaka, amiről nem hittük, hogy valaha is megdől – a magyar művész egy ballaszt a rendszer vállán. Olyan, mint a hátamon az a cementes zsák, amit kamaszként cipeltem. A művész akciózik, koncertezik, kiállít, bármit csinál, ezért ezt a ballasztot (a cementes zsákot) nehéz egyensúlyban tartani. A test lefárad, a rendszer megadja magát, és békéssé válik. A művész feladata tehát az, hogy a rendszert lefárassza. Függetlenül attól, hogy épp milyen politikai erők vannak hatalmon.”
„1993 nyarán merült fel, hogy kellene egy új név, hisz az első szabad választások után három évvel már groteszknek tűnt, hogy azért küzdünk, amiért már nem kell és nem is lehet. A muzsikustársak több nevet (Repülő Pingvinek, Out Of Art) bedobtak, közülük a Tundrahang/Tundravoice tetszett a legjobban, így onnantól ezen a néven koncerteztünk.
A névben amúgy az tetszett, hogy a művész egész évben a műtermében dolgozik, két hétre kiállít, aztán folytatja tovább. Mint a tundra, amely az egész éves fagy után nyáron rövid időre kiolvad, megújul, aztán újra visszafagy. A tundra azért fontos mint táj, mert az emberi civilizáció még kevésbé bolygatta. Nem beszélve arról, hogy rendelkezik egy fontos tulajdonsággal: a tűrőképességgel. Persze sok ismerősöm mondta, hogy hülye vagyok, a művészek nem a tundrán, hanem a trópusokon szeretnek lazulni. De ahogy mondani szoktam, én nem álom-, hanem valóságkergető vagyok. Előbbinél sosem történik semmi, az utóbbinál viszont elcsíphetsz ezt-azt.”
„Az 1993-as Velencei Biennálén közel negyven szoborhangszert állítottam ki, amiket aztán jobb híján Tatabányán, a már üres szülői házban raktároztam. Nem sokkal később kiderült, hogy a Tatabányai Múzeumhoz tartozik egy bányászfürdő, amelyet pénz híján nem tudtak felújítani. Wehner Tibor barátom akkor a Képző- és Iparművészeti Lektorátuson dolgozott, mondta, tudnának adni 300 ezer forintot szoborállításra. Három kisebb szobromból összetettem hát a Vastotemet, és a felállítására kapott pénzből felújították az épületet. Az egykori bányászfürdőben csigasorok, munkaruhák és hosszú fapadok helyett így született meg 1996 szeptemberében a Hangfürdő, mely köré minden évben fémszobrásztábort (egy rakás ócskavas hevert a környéken) és zenei szimpóziumot szerveztem. Ezzel az egykori XV-ös aknát élő kortárs művészeti központtá alakítottam át. Éveken át működött, aztán miután kiköltöztem, ennek is vége lett. Ma is áll, de lényegében nem látogatható. Nem úgy, mint a Bánhidai Betegszamár Galéria, amit – miként korábban említettem – 2016-ban felújíttattam, és azóta Bánhidai Alkotóház néven működik.”
