A hely, ahol állunk, a volt Bányászfürdő, egykor az átmenet színtere volt. A kemény, férfias helytállás, a természettel, a szénnel, kővel-vízzel való szakadatlan küzdelem terepét kötötte össze s egyszersmind választotta el a külső világtól.
A hely, ahol állunk, a volt Bányászfürdő, csigasorok, munkaruhák és hosszú fapadok helyett immár Lois Viktor műveivel telve, most újra az átmenet színtere lett. Öltöző, ahol a gépek és műszerek részegységei, alkatrészei levetik külső burkukat. Határátlépő, ahol a szobrokból hangszerek lesznek. Furcsa műhely, ahol a gégecsövek, motorok, radiátor-bordák, szifonpatronok, mosógépdobok, billentyűzetek új funkciót, életet, értelmet nyernek. A technológiai sokszorosíthatóság korának alkimista laboratóriuma, ahol a higany helyett a valahavolt csúcsteljesítményből MÉH-telepi hordalékká vált továbbító henger válik újra arannyá, nehezen feledhető művé.
De kezdjük az elején. Lois már indulásakor, Tatabánya- kertvárosi X-klubtag korában autonóm művész, furcsa faszobrok, környezete szelleméből építkező filmek és diasorozatok alkotója. Itt születnek első, a nyugati civilizáció túlfinomodott magastechnikája és a honi, a nagyvállalatok nehézkes-óvatoskodó, a KGST-szabványokra figyelő forma-tervezése közötti szakadék szélén lebegő, egyszerre ironikus s meghökkentően-megejtően személyes bútortárgyai. Majd, már Szentendrére költözése és a Vajda Lajos Stúdió tevékenységébe való bekapcsolódása után következik a járműprogram (már nevében is utalva a hetvenes, nyolcvanas évek központilag vezérelt, lelkes beszédekben és újságcikkekben ünnepelt, majd annál csendesebben kifulladó kampányaira) a maga „fontolva haladó”, a sebesség mámora helyett a találékony szabadság örömét nyújtó biciklijeivel.
1987-ben kezdte el az eredetileg pár darabosnak szánt, de az évek folyamán egyre terebélyesebb kollekcióvá növő hangszereinek sorozatát. S ezen a ponton fel kell figyelnünk a művész egyébként máig szilárdan következetes pályáján bekövetkező módosulásra. A munkáin addig erőteljesen érzékelhető groteszk-szimbolizáló jelleg némileg elhalványul s helyette felerősödik – Keserű Katalin kifejezésével élve – a konstrukció „vitális energiája”. Tárgyai első pillantásra szinte úgy szerelődnek össze, akár az 1910-20-as évek avantgárd művein a feszes dinamikájú háromszögek, körök és négyzetek. De ez a hasonlóság, túl azon is, hogy Lois művei a legkevésbé sem hordozzák magukon egy eljövendő boldog, tökéletes és kollektív társadalom ígéretét, csak látszólagos. Lois szobrai ugyanis, bár mindig funkcióval bírnak (bútorok, járművek, hangszerek) de sohasem funkcionálisak a szó formatervezői értelmében. Többféle célra használhatók, de sohasem pusztán célszerűek. Esetükben a rész határozza meg a tudatot, pontosabban az egészet. A dinamikusan térbe feszülő, konstruktív szerkezetként is felfogható bicikliváz és egyéb csőrendszerek, a legyezőszerűen szétnyíló írógépbillentyűzet, a gömbcsukló és a többi alkatrész diadalmasan őrzi meg eredeti formáját. Némi túlzással azt is mondhatnánk, Lois velük, általuk díszíti szerkezeteit.
Az ornamens e művek esetében elválaszthatatlan a funkciótól, e szobrok megszólaltathatóságától, ezeket a hanghatásokat azonban puszta racionális gondolkodással minden bizonnyal célratörőbben, egyszerűbben is el lehetne érni. Lois művei azonban éppen e „túlzások”, e látszólag felesleges kiegészítések-kinövések miatt válnak igazi szoborrá, a kreativitás, az emberben rejlő lehetőségek nagy erejű metaforáivá. Hangzó szobrai személyiséget, egyéni karaktert adnak még e szériában termelt s ezért uniformizáltnak, közömbösnek hitt alkatrészeknek is. Így, ezáltal nyújthatnak számunkra reményt, hogy átváltoztathatóvá, megélhetővé, szabaddá tehető, elvarázsolható a mégoly szürkének, arctalannak, csökötten monotonnak érezhető világ is.
Lois szobrait ekként tömören talán a szabadság prototípusainak lehetne nevezni. Példát és bátorítást adhatnak az elfogultságoktól és előítéletektől mentes gondolkodás számára, ráadásul kézzel foghatók, megtekerhetők, csavarhatók, megszólaltathatók. A belőlük felhangzó zene is ezért lehet olyan sokszínű, terjedhet a repetitív minimaltól a melodikus hangzásokig, mert e szobrok egyúttal kitágítják az európai hangszerkészlet megmerevedett struktúráit is. Nemvéletlen ezért, hogy átütő sikereket aratnak a hazai és külföldi kiállításokon és művészeti találkozókon (többek között a hollandiai Bindhovenben, a franciaországi Strasbourgban) s hogy 1993-ban a velencei biennálén a magyar művészet képviseletében szerepeltek.
Csak remélni lehet, mint ahogy e szobrok – csúnya szakszóval élve – rekultiválják e Bányászfürdő épületét, úgy szabadítanak fel majd látogatóikban, kipróbálóikban eddig szunnyadó energiákat és gondolatokat. S ekként szervezhetik környezetüket is. Mert remélhetőleg köréjük koncertek, előadások, szimpozionok, kiállítások szerveződhetnek, e szabadtéri múzeum – a megye, a város, a múzeum és a többi szponzorok jóvoltából – egy jövendő művészeti központ körvonalai bontakozhatnak ki. Ehhez az elképzeléshez, melynek kibontakozása esetén e hely a kortárs művészet egyik gyújtópontja, a Turul után a város újabb, jövő felé forduló arcának jelképe lehet, csak egyet kívánhatunk. Jó szerencsét!
Elhangzott 1996. augusztus 31-én Tatabányán, Lois Viktor szobrászművész állandó kiállításának megnyitásán, Pataki Gábor művészettörténész szövege az Új Forrás folyóirat 1996/9 számában jelent meg.
Fotó: Dadabánya-blog
A Tatabányai Közösségi Televízió Híradójának korabeli tudósítása itt tekinthető meg.
A Hangfürdő a Tatabányai Szabadtéri Bányászati Múzeum,(Vágóhíd utca) nyitvatartási idejében, tavasztól-őszig látogatható.
