NEM MENT KI
újabban rendszeres látogató volt a város temetőjében, a sakknagymesterek parcellájában. kezdetben ő is, mint oly sokan, úgy vélekedett, hogy csak afféle városi legenda, hogy a legkiválóbb sakkozók elkülönülten, csoportosan temetkeztek, mert ilyenre még a focisták körében sem volt példa. de miután véletlenül látott egy videót a történelmi temetők lenyűgöző drónfelvételei címmel, az egyik képsoron feltűnt egy nagyon gyanús temetőrészlet: azonos formájú síremlékek sorakoztak katonás rendben, szorosan egymás mellett a sírkert bejáratától távol, a temető nehezen megközelíthető részén. hosszú bolyongás után, az elvadult, gazos, felszámolásra váró sírokon túl talált rá arra a gondozott parcellára, ahol a sírhantokon sakkfigura-szobrok álltak síremlék gyanánt, és ahol szépen számba vehette a régmúlt és a közelmúlt nagy sakkjátékos-egyéniségeinek nyughelyeit. a névfeliratok, az évszámok mindenütt pontosak és jól olvashatók voltak, és nemcsak a születési és halálozási adatokról tudósítottak, hanem a nagymesteri cím megszerzésének évszámáról is (árulkodó volt, ahol ez hiányzott: a nagymesterek közé óhatatlanul néhány igyekvő amatőr is befurakodhatott, igazolván, hogy a temető azért egy viszonylag demokratikus jellegű hely). lenyűgözték a fekete és fehér, egységes magasságú, másfél méteres fém és a márvány (műkő), igényesen kidolgozott, szabályos sakkfigurák: a bástyák, huszárok, futók, királyok és királynők, valamint azok a gyalogok, amelyek roppant érdekes módon itt azonos magasságúak voltak a tisztekkel. és amikor precíz leltárt készített, meglepetéssel nyugtázta, hogy pontosan két, tizenhat-tizenhat sakkfigurából álló csapat sorakozik a parcellában, vagyis akár kezdődhetne is a játszma. a sírokat több helyen sakktáblamintás fedlapokkal ékesítették, így aki körülnézett, a vizuális élmény hatására rögtön átérezhetett valamiféle izgatott vibrálást, amely egyúttal arra ösztönözhetett, hogy meggondolások nélkül játékba lendüljön. kissé félve meditált azon, hogy a szimbolikus, transzcendens szférákban milyen hatalmas taktikai és stratégiai tudás összpontosulhatott ebben a két csapatban, és még ijesztőbbnek ítélte azt az ideát, hogy e koncentrált közegben (vagy e közeg felett) gondolatban lejátsszon egy játszmát. nem volt bátorsága megtenni az első lépést. így inkább arról ábrándozott, hogy éjszakánként a koncentrált idea-terekben a nagymesterek egymással játszanak egy-egy sorsdöntőnek már aligha minősíthető mérkőzést (tudvalevő, hogy az igencsak nagy nehézségek árán megszerzett nagymesteri cím már később, a hanyatló korszakban, a minősíthetetlen, legpocsékabb teljesítmény esetén sem veszíthető el). maga egy kicsit gyanús nekem, lépett elé váratlanul az egyik fa takarásából a temetőőr, már régóta figyelem. mit ólálkodik itt? mindig is irtóztam a spontán temetői társalgásoktól, válaszolta, én ide a tiszteletadás és a megrendülés okán járok. na persze, a megrendülés, ezt bárki mondhatja, szakította félbe a temetőőr, általában mindig ez a szöveg, de mi jól ismerjük a sírrablók és a sírrongálók átlátszó módszereit. ez az elmúlás és a feledés méltóságteljes színtere, nem valamiféle játéktér, még gondolati síkon sem, úgyhogy nincs itt semmi keresnivalója, el lehet sétálni, míg szépen mondom. fenyegetőn ingatta a fejét. hohó, akadékoskodott, erre vonatkozó vagy ilyen kitétel nincs a temetői rendtartásban. a rendtartásra való hivatkozás felbőszítette az alkalmazottat, kampós botját a feje fölé emelve támadásra készült, miközben fejét továbbra is jobbra-balra döntögette, ezért megadón lekuporodott az egyik sírra, átölelte a műkő gyalogot és csak annyit mondott: e kettő, e három. a meglepő reakció hatására a temetőőr megilletődötten leeresztette botját, váratlanul lecsillapodott és merev fejtartással a sírkerti horizontot kémlelve elsomfordált a gazos területeken át. már nem hallotta a sakk-parcella szorgos látogatója, hogy visszavonulása közben azért egyfolytában motyogott: korrekt jelentést fogok írni, amely akár feljelentésként is értelmezhető, ezúttal nem ússza meg. az estére fordult időben fázott kissé, de úgy döntött, hogy már nem megy ki – majd bolond lesz magyarázkodni a főportásnál, hogy a kapuzárás után mit keresett a temetőben, hiszen ezt a sakknagymester-ügyet úgysem értené –, inkább megvárja, míg megvirrad, így nyomon követheti az éjszakai, rejtett, esetleges történéseket is. mély megnyugvással töltötte el a helyszín különleges volta. hajnaltájt – szerencsésen átvészelte az eseménytelennek tűnő, éber álomban töltött éjszakai órákat – elgémberedett tagjait megmozgatta, gimnasztikázott kicsit, miközben az erőgyakorlatok során felfedezte, hogy a sírokon álló síremlék-sakkfigurák szabadon mozgathatók, felemelhetők, áthelyezhetők, felcserélhetők és visszatehetők eredeti helyükre –, majd elindult a temető bejárata felé. útközben a síremlékek variálhatósága – ideiglenessége? – mélyen elgondolkoztatta, de meditációját egy embercsoport megzavarta: a ravatalozó körül vidáman beszélgető alakok álldogáltak. az egyik barátságos társalkodótól megtudakolta, kinek a temetésére várakoznak. a viszonylag jó hangulat ellenére nem volt szívderítő a válasz: nem viccelek kedves uram, sírásót temetünk, és itt kivétel nélkül mindenki szakmabeli, úgyhogy leszámolhatunk reményeinkkel, be kell látnunk, előbb-utóbb mindenki berosál, egyszerűen nincs más esély. észrevétlenül elvegyült a gyászolók között.
(A szerző Végső dráma című, most megjelent kötetéből; Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2026)
