Szigeti-Kovács Krisztina képei a Folyosó Galériában
A tárlat képanyagát Szigeti-Kovács Krisztina tájhoz fűződő viszonya ihlette. Megfogalmazása szerint a tájrészleteken keresztül belső állapotok rezdüléseit kísérli meg láthatóvá tenni a fotókon. Nem használ hagyományos címeket, Márai Sándor műveiből „összevarrt” mondatokat helyez a képek mellé, melyek esszenciális formában összegeznek egy-egy életérzést. A képek készítesekor arra keresi a feleletet, hogy miként beszélhetünk a teljességről, miközben a válaszok gyakran a legkisebb részletekben rejlenek. Töredékek, „az időnek egy kiszakított pillanata”, Szigeti-Kovács Krisztina ezzel a Máraitól idézett metaforikus meghatározással jelöli ki munkái helyét a képzelet terében.
Ha a fotókat nézzük és a hozzájuk kapcsolt „összevarrt mondatokat” olvassuk, nyilvánvaló, hogy Szigeti-Kovács Kriszta nagy tisztelője Márai Sándornak. A Márai életmű, négy tartópillérre épül, a megrendítően őszinte naplókra, az esetenként kordivaton túlmutató regényekre, az életvezetés filozófikus elmélkedéseire és az irodalom határáit átlépő újságírásra. Mindegyik közös eredője az író által gyakran emlegetett spleen, vagyis a bágyadt közöny, a világfájdalom, a világmegvetés, amelyek változó rétegződéseit nevezhetjük melankóliának is.
Georg Simmel szerint a természet maga a folyamatosság és a végtelenség. A táj akkor jön létre, amikor az emberi tekintet vagy szubjektivitás kiemel egy darabot a természet összefüggő egészéből, és azt önálló esztétikai egységgé formálja. Martin Heidegger filozófiai aspektusában a táj nem csupán az ember által szemlélt kép, hanem az emberi létezés kibontakozásának színtere. Csejtei Dezső és Juhász Anikó szintén azt hangsúlyozzák, hogy a táj a pillantás esztétikájának köszönheti a létezését. Ne feledkezzünk el arról sem, hogy a táj lényegéhez hozzátarozik a kontemplatívitás, a szemlélődés, amely a fotózás esetében is az elvárható minimum. Érdemes megjegyezni, hogy a bölcselet szerint a táj nem csupán látvány, hanem az emlékezet és a történelem hordozója.
Kijelenthetjük, hogy a tárlat látogatója Szigeti-Kovács Krisztina objektív-pillantásával létrehozott világot ismerhet meg. A képlet azonban nem ilyen egyszerű. Nála a hagyományos értelemben vett fotó kiindulási pontja az alkotás fejlődési folyamatának. Az első expozíciót követi a képkivágással azonos, szándékos bemozdulással, fókuszálással létrehozott másik. A két fotó egymásra kopírozásával, majd a digitális szabadság pixeligazításaival született művek teremtik meg az alkotó egységes képi világát. A képek és az irodalmi szövegek közös nevezője, a későbbiekben valószínűleg kiegészülhet zenével, erről hirtelen Arvo Part, Erik Satie, Zbigniew Preisner jut eszembe. Érzésem szerint Szigeti-Kovács Krisztina útja a művészet interdiszciplináris megközelítése felé halad, s ennek kihívásai alakítják majd szemléletmódját.
Ez a vonulat természetesen a mai fotózás egyik kihívása a sok közül, ahogy Bán András és Kincses Károly is megállapította az idei Nemzeti Fotószalon anyagával kapcsolatban: „A manipulált képalkotásösvényét is sok alkotó járja. Minden kép, ami tagadásos viszonyban van a bármilyen okokból el nem fogadható valósággal, amely kevesli a meglévő elemek hagyományos elrendezése kínálta készletből alkotható képek művészi hatását, az szívesen feszegeti a valóság és a fikció határait, igen gyakran át is lépve azokat, ezáltal egy új, saját személyére szabott kvázi valóságot teremtve.”
Ezt erősíthetjük meg Márai Sándor tágasabb vonatkozású idézetével „…a részleteket meg kell fürdetni az emlékezet rögzítő vízében, aztán eldobni az egészet, sokkal később formát adni az egésznek, töredéknek…Van egy másik valóság – a tükörkép, amit a világ mutat benned, ha művész vagy, s egy idő múlva, ha sejted a mesterségedet, már csak ez a valóság érdekel.”
szöveg: Kakuk Tamás
fotó: Raáb Zoltán
