Gondolatok Lévai Ádám grafikusművész képeihez
Al- és felvilági szörnyeket, démonokat, furcsa – állatba burkolózó embereket -, mitikus történeteket, karikatúrákat és még sok minden mást is rajzol a tatai grafikus Lévai Ádám. Rajzol, teremt, ismerős és fantáziája szülte figurákkal tölti meg a fehér felületeket, vásznat, papírt, ami a keze ügyébe kerül. Nem véletlenül merül fel vele kapcsolatban a faun figurája, egyrészt Lévai egyik kedvencének tűnik, másrészt előhívja Debussy híres zeneművét, A faun délutánja címűt. Ahogy Debussy, úgy Lévai is kicsit faun, mindketten a szabadságot, a kötetlenséget, a természetazonosságot preferálják alkotóként. Ezt Debussy konkrétan meg is fogalmazta Miért írtam meg a Pelléast? című írásában: „Szerettem volna megadni a zenének azt a szabadságot, mely sokkal inkább jellemző rá, mint bármely más művészeti ágra, mivel nem korlátozódik csupán a természet többé-kevésbé pontos másolására, hanem a természet és a képzelet között meglévő rejtélyes összefüggések megragadására törekszik.”
Ezek a rejtélyes összefüggések jellemzik Lévai szabadon futó grafikáit is, amikor úgy rajzol, ahogyan a vonal vezeti, hagyja cikázni, kanyarogni, indázni… Mert csak így ragadható meg a természet és a képzelet tikos összefüggésrendszere. Miért is? Nincs konkrét oka, inkább esszenciája van, ami maga a természetesség. Ahogyan az eső esik és szél fúj, a vonal futása formát hoz létre, ebben a formában ott lakik Lévai szándéka, tapasztalata a világról, szabad lelke és véleménye a dolgokról és az emberekről. De egyben maga a létezés, az ember és szörnyetegei is megjelennek a maguk mitikus valóságosságában…
Bár az ember fogja a ceruzát, a tollat, de nem a racionális tudat vezeti, hanem a művész, értsd az ősidők óta emlékező képzelet, amelynek teremtő mozdulataiban feltárulnak bizonyos ős-ismerős képek. Semmi misztikus, csak egyfajta önátadás a formának, hogy szabadon teremtődni tudjon. Ez korántsem jelenti azt, hogy ne lenne koncepció, elhatározás egy téma mellett, hiszen kirajzolódnak bizonyos sorozatok, mint például az Ima, vagy a Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi… Képes elmélkedések a halálról, elmúlásról, hitről, az élethez való viszonyunkról. Mindezt úgy, hogy nem verbalizálható egyértelműen, mert nem egy gondolat fogalmazódik meg, hanem egy érzés, élmény képi formát öltve mutatkozik meg. A látszólag egyszerű technikájú, gyakorta egyvonalas grafika válik így többszólamúvá, többrétegűvé, sőt többdimenzióssá.
A mitológiai utalások képi formái olyan ős-szimbólumokkal hatnak a befogadóra, amelyek még a modern embereket is megrezgetik, behatolnak a racionalitáson túli világunkba. Ha például megnézzük a Móres tanításai sorozat darabjait, olyan ősi félelem motívumok vannak besűrítve a három kis rajzba, mint a születés-szülés, megszelídítés, szeparáció (Móres tanításai I.) A hit dogmává válásának félelme, az emberi tudat önmaga alkotta ketrecei… ahogyan meglovagoljuk mindezt, hogy idomíthatóvá váljék a világ (Móres tanításai II.) Létrehoztuk a torz figurává vált (Petőfi szavaival) „fejenagyot”, másképpen más rajzokon egyértelműen seggfejet. Méghozzá úgy, hogy alkatrészekké változtattuk magunkat, racionalizáltuk és mesterkéltté, nem természetessé tettük (Móres tanításai III.)
Sokféleképpen lehet még ezen kívül is megközelíteni a rajzokat, grafikákat, kinek milyen érzetet sugallnak a vonalakból szőtt figurák… Ha van titok, márpedig nagyon is van, az ott kereshető, ahol a képzelet behatol a formába, alakzatokat hoz létre a művész keze, tehetsége által, de amit létrehoz, az élő, nem művi, nem kreáció, hanem egy másik valóság, és mint ilyen: egyszerű, természetes és igaz.
Miért is faun? Mert szégyentelenül érzékien és természetesen gyökerezik az archaikus valóságban, mert szabad és bátor, és mert számára minden befogadható, ami van. A dolgok, amiket látunk, sokszor egyszerre fájdalmasak és nevetségesek… Csak egyvalami teszi elfogadhatóvá önmaga számára is ezt az ambivalens látásmódot, az pedig a teljes elfogadás és azonosulás gesztusa.
Mondhatná így is: Vagyok mint ti, leszek mint bárki, de én látlak és azt meg is mutatom neked, hogy egy pillanatra állj meg és nézz magadba. De tudd, hogy együtt vagyunk ebben…
szöveg: Pápes Éva
fotó: Nagy László
*Az írás a művész 60. születésnapja alkalmából a Tatabányai Kortárs Galériában rendezett tárlatát méltatja
