Bárdos József kiállításának beszélő címe van: A fák árnyéka. Milyen sok minden eszünkbe juthat hallatán. A fák nagyon valóságos és nagyon titokzatos lények. Olvasni lehetett arról, hogy egyes feltételezések szerint a fák beszélnek egymással. Nem tudhatjuk. Ezért a fák ügyében (is) érdemes Hamvas Bélához fordulnunk, akinek kiváló esszéjéből idézünk: „A fa állandó áradó növekedése, mélységekből való ömlése, .zavartalan, mert a táplálékkal egybenőtt. Ételével szakadatlan érintkezésben van. Növése szünet nélküli. A táplálék a föld. A fa a földet szívja, mindig mélyebbre és mélyebbre nyúl vele. de a fa nem parazita. nem öli a földet, hanem alkalmat ad neki arra, hogy magát elajándékozza. A kötés kölcsönös, a gyökér belefúródik a földbe, hogy kaphasson, a föld magába húzza a gyökeret, hogy adhasson. Az, hogy valami van, még nem jelent semmit, minden, ami van, csak az adásban, az elajándékozásban nyer jelentőséget. Ez minden viszony alapja, s ebben a viszonyban, aki ad, mélyebbre van kötve, mint az, aki kap, mert nem a szükséglet köti, hanem a bőség. Az igazi kényszer sohasem a hiányok betöltése, hanem a fölösleg elajándékozása. Aki ad, az elfogadóra jobban rá van szorulva, mint az elfogadó arra, aki ad. Hálája is mélyebb, büszkesége is, diadala is. Az adás csendes előkelősége ugyan az, mint ami a földé.”
A fák a természet világának legnagyobb és leghosszabb életű egyedei. A fák és az erdők nélkülözhetetlenek az emberi létezésben. Lombozatukkal magukhoz kötik a levegő széndioxid szennyeződését, árnyékot adnak, utat mutatnak, termésük táplálék. Szimbólumként, motívumként nagy jelentőséggel bírnak, nem csak a képzőművészetben. Társaink; az életünk, a túlélésünk, a fejlődésünk, a gyökereink, a szellemvilágunk jelképei. Ezek a hatások a képzőművészeti alkotásokban is tetten érhetők. Hozzunk egy-két példát a legismertebbek közül: Csontváry magányos cédrusa, Mednyánszky napsütötte erdője, a kortársak közül Sulyok Gabriella grafikái, de napestig folytathatnánk.
Bárdos József A Bánhidai Beteg Szamár Galériá-ban most közzétett grafikái, festményei is fákat ábrázolnak. Ahogy belépünk, a kisebbik teremben fekete-fehér grafikák fogadnak minket, korábbi munkák, melyek igen egységes, jól határolt világát szemlélve, sajnálhatjuk, hogy az alkotó az utóbbi időben a festésbe feledkezett. Érzésünk szerint annyira magabiztosan mozog e műfaj fegyelmezettséget követelő keretei között, hogy érdemes lenne vissza-, visszatérnie hozzá. A következő terem kvalitásos akrilfestményei viszont arról győznek meg minket, hogy megértjük a „festésbe feledkezést”. Egy korábbi megnyitón, általam elmondottakból idézek fel néhány gondolatot: Bárdos József autodidakta festő, de érzékenységével, látásmódjával és technikai tudásával régen maga mögött hagyta a műkedvelő kategóriát. Tudniillik, nem azt festi le, amit a szemével, hanem azt, amit lelkével lát. Ezért élnek, lélegeznek és üzennek a képei. A látszólag statikus látvány megelevenedik a szív szinusz-görbéit idéző színes ecsetvonásoktól, amelyek nem csak a texturát változtatják meg, hanem mintegy kibillentik nézőjüket komfortzónájából. Bárdos József munkáinak csupasz fái a változás és az elmúlás magányos őrszemei.
Jász Attila ezt írja, legújabb kötetében, A fák a teraszon emlékezéshaikujában: „egy lombos fa áll a szuroksötétben a nappali közepén/ inkább ne kapcsold fel a villanyt, ha egyedül vagy/ angyal repül feléd a tükörben éppen”
Hallgassunk a költőre, vegyük észre az angyalt, ahogy átrepül a galéria légterében.
(Bánhidai Beteg Szamár Galéria, megtekinthető szeptember 14-ig)
szöveg: Kakuk Tamás
fotó: Dallos István
