Harmos Csilla és Fehér Tamás közös fotókiállítása
A művészet néha olyan, mint egy belső iránytű. Egy adott időszakban egy vers, egy kép vagy egy zenedarab éppen azt mondja ki, amit nem tudunk megfogalmazni, és ez segíthet eligazodni – akár egy nehéz élethelyzetben is. Tehát miért is van szükségünk a művészetre? A válaszok itt is fellelhető körülöttünk Harmos Csilla és Fehér Tamás képeiben mert ezek a képek multidimenzionálisan igen is létezők, folyamatos történések, és élnek, és ezeket nézve egy pillanat akárhány aspektusa bontakozhat ki saját fogadásunk által. Ők szerződésük szerint az anyagelvű világunk meglelkesítése okán teljesítenek vállalt szolgálatot azzal, hogy emeljenek bennünk és emlékeztessenek arra, hogy többek és mások vagyunk látszataink összességénél.Nem úgy szépítenek, hogy eltakarják a valóságot, hanem éppen ösvényeket nyitnak neki.
Harmos Csilla és Fehér Tamás fotói megmutatják, újra értelmezik megismerési vágyódásunkat, a kristályos fénybe való visszavágyódásunk egyedi lehetőségeivel, úgy, ahogyan talán még sosem láttuk a káprázat mögötti valóságunk megfogható lényegét, vagy épp pont úgy, ahogy érezzük, csak nem tudtuk megfogalmazni. Művészetük, elhivatottságuk, teremtéseik, segítenek értelmet adni a jelenlétünknek, emlékeztetnek arra, hogy amit most megélünk, az egyszerre egyedi és közös, mert ezeket az Egy az egyedi által a közössÉgnek szánta. Ugyanazokat az utcákat járjuk, ugyanaz az ég borul fölénk és néha egy-egy fotóban meg-megcsillan az, hogy felismerjük, hogy nincs más itthon, csak, amikor megérezzük azt, hogy megérkeztünk: itt hon vagyunk. És amikor itt hon vagyunk, tértől és időtől függetlenül újrakötjük a sorsunkat a minden lehetségessel. A kiállított fotók az időtlenbe dokumentálnak, nem csupán azt mutatják meg, ami van – hanem azt is, ami ott rejlik a látszat mögött. Saját arcunkra szőtt képeik, lírai és vagy drámai hangulatok, felfedezésre váró tájak olyan részletei az egésznek, amik olyan „éppencsakhelyek”, amik bepillantást engednek a már megélt és a majdani megélendőtörténeteinkre, és nem csupán odalátott képek, hanem érzelmi térképek is az eligazodásunkra.
Az alkotások, ugyan úgy segítenek nekünk megállni, visszanézni, elidőzni, kivesznek bennünk az elveszettségünkből és Magunkhoz visszatérítenek, mint amikor az ember egyszerűen csak jelen van. És csak a Jelenben van valóság és szüntelen keresésünkben ezért van visszavágyásunkaz örök jelenlétünkre. És ebben a jelenlétben az alkotóknak, alkotásaiknak hála felismerhetjük azt, hogy: itt, ebben a városban, ebben az élethelyzetben, ebben a közösségben, vagy a kvázi ürességben – van szépség az önmagunk feltáródásában, van egyszerre súly és súlytalanság a megszokottban, vannak fogalmai a megfoghatatlannak és a jelentéktelennek is jelentése. Mert a művészet dolga – és ebben a fotográfia különösen erős – nem feltétlenül az, hogy újat találjon ki, hanem az, hogy megmutassa az ismerőst úgy, mintha először látnánk.
Talán ez a kiállítás egyik csendes üzenete az: hogy akkor is, ha rohanunk, ha elfáradtunk, ha kétségbeesünk, mindig ugyanaz a világ van, csordultig tele a végtelen lehetőségeivel, de mindig a rejtőzőt, még ismeretlent, meg nem nyilvánított arcát mutathatja meg, ha van rá késztetésünk arra, hogy az oly sokszor élhetetlennek érzett körülményeinket a művészet élményei által szenvedéllyel éljük át. Egyszer egy bölcs, amikor megkérdezték tőle, mi az élet célja: azt válaszolta nincs más cél, mint az úton levés és az, hogy azon szeressünk lenni. Az itt szeretve levésünk sóját és cukrát a művészet adja, enélkül íztelenek, élvezhetetlenek napjaink. És Harmos Csilla és FehérTamás, most erre érzékenyítenek a sajátbelső látásukkal, megtisztelnek, engednek bennünk másik fátyol mögé látni.
(József Attila Könyvtár Galériája, Tatabánya/ a tárlat 2026. január 10-ig tekinthető meg nyitvatartási időben)
szöveg: Nász János
fotó: Raáb Zoltán
