A Magyar Festők Társasága pályázati munkái
A 2024-es TEST-KÉP tárlat után most az ego, az én- illetve önkép a kiállítás témája a Kortárs Galériában. Önarckép festése gyakori a festőknél, gondoljunk csak Rembrandtra, aki számtalan formában örökítette meg magát, vagy a mi nagy festőnk, Csontváry Kosztka Tivadar is több önarcképet hagyott maga után. Nyilván egyfajta számvetés, szembesülés, önreflexió mozgatja ilyenkor a művészeket, hiszen ez a direkt módon felvállalt ego megmutatása. Ez kicsit más, mint amikor a téma mögé rejtve jelenik meg az alkotó, bár akkor is önmagát adja, de mégis kevésbé személyesen, másfajta módon üzenve a közönségnek. Ráadásul a stílus, a kifejezésmód sem kedvez a portré műfajának ma, amikor kicsitől a nagyig mindenki szelfiben mutatja meg magát, az önfényképezés elképesztő méreteket öltött. Kinek lenne szüksége festményre ebben a témában, amikor a technika „tükrében” folyvást szemlélheti önmagát.
Garami Gréta művészettörténész a katalógus előszavában felhívja a figyelmünket arra, hogy a kiírás külön érdeme, érdekessége az Én és az önkép megkülönböztetése. Az énkép, mint egyfajta társadalmi szerep-együttes és az önkép, mint egyfajta maszkokon túli önvaló. Mindkettő az Én határain belül van, de nem mindenkinek van bátorsága megkülönböztetni illetve elkülöníteni a kettőt. Több képen is felvillan a maszk, az álca, a szerepjáték, a rejtőzködés igénye, ezek a védelem bástyái, amikor valamiért nem akarjuk/merjük megmutatni a felszínen túli önvalónkat. Dóró Zsolt egyenesen lábtörlőként fogalmazza meg ezt a nyilvános Én-t. Feledy Gyula Zoltán pedig Ars pictura I. Tükörkép című képében visszatükröződésként tekint önmagára. Magyar Gábor Lélekszimbólum című képén a festő fölött egy maszkra hajazó meglehetősen geometrikus függő elem jelképezi a test és a lélek különválását. Tóth Pitya István: Én. Ő című napszemüveges önarcképe maga a mű-mosoly, sztárparádé, hamisság…
Ha a rejtett, a világ számára nem feltétlenül megmutatható kissé vállalhatatlan szörnyet keressük, ő is megjelenik a vásznon, ha megnézzük Freisinger Balázs: Ön című képét vagy Sinkó István: Kísérlet a gyermekkor megidézésére vásznát, ahol az építőkockák mögött, alatt rejtőzik a „mumus”. A minket meghatározó család, a túl hatalmas apa máshol is megjelenik önmagunk meghatározó „árnyékaként”, például P. Boros Ilona: Apám árnyékában című képén. Kusnyar Eveline: Nyulaim páros nyuszi-fejfedője egyenesen a felnövés lehetetlenségét sugallja. Mózes Katalin: Az időben című képén mintha három női állapot jelenne meg, a kislányból kibomló felnőtt keresi a szabadságot. Hús Zoltán: az Önarckép 77-ben a rothadó gyümölcsök és a reneszánszot idéző felhők között nyíló ablakban helyezi el az önmagán dolgozó művész/mesterembert, aki keretbe zárva, kényszeresen dolgozik, „programozza, időzíti” önmagát.
Lényünk legmegfoghatatlanabb esszenciális része is megmutatkozik egy-egy képben… Révész Ákos: Szembenézés önmagammal két arca között egy forgószél tölcsér sejlik, Pál Csaba: Önvaló-ja a tiltások és bezárkózás geometriájában keresi önmagát. De Kováts Albert: Önarczkép piros-zöld koponya képe is rejtett összefüggéseket sejtet, ahogy Kovács Péter Balázs: Távolodók II. páros tömbje is végtelen nehézséget és merevséget jelez. Vörös Valéria: Psziché-je az archaikus őslétet hívja be a képbe, hogy a női lét kimondhatatlan erejét megjeleníthesse, Veich Dóra Teó: Átlépés-e pedig a transzcendensbe hív, lényünk leginkább megfoghatatlanabb részét felvillantva. Én és önképek váltakoznak a kiállításon, meditatív önmagunkba-nézésre késztetve a kiállítás nézőjét. Ahogy Garami Gréta írja: „… A festészet – természetéből fakadóan – a lassú alkotói folyamat, az anyagszerűség és a fizikai jelenlét médiuma…” Nyomokat adnak a képek számunkra, mert az ön-keresés, az ön-megismerés felé nyitnak utat. Kicsit másképpen, mint a pszichológiai iskolák, mert a művészet, konkrétan a festészet eszközeivel segítik az én-keresést, megmutatják a hozzá való bátorságot és az őszinteségben rejlő erőt. (Kortárs Galéria Tatabánya 2026. november 13 – december 31.)
szöveg: Pápes Éva
fotó: Raáb Zoltán







