Kontra Attila kötetéről
Sirályok és fregattmadarak. Ezen a címen jelent meg a kötet, mely a tragikusan fiatalon elhunyt Kontra Attila írásait gyűjtötte egybe. A szerző – ahogy az a hátsó borító rövid életrajzából is kiderül – az egyetemen magyart, filozófiát és teológiát tanult, doktori disszertációját Pilinszky János publicisztikájának eszkatologikus szemléletéről írta. Kontra amellett, hogy tanárként tevékenykedett, a Spirit of Eden zenekar alapító dalszövegírója is volt. A kötet szövegei műfaji szempontból három ciklust alkotnak: A megfoghatatlan közelsége (versek); Az emlékezés magad vagy (dalszövegek) és A lélek halhatatlansága (Pilinszky-szekvenciák).
Életrajz és életmű pedig ekképpen játszik át egymásba: minden kötetbe foglalt írás a szerző szellemi arcképének lenyomata; ugyanannak a befelé mélyülő érzelmi, lelki és szellemi világnak a kifejeződése. A maguk módján mindegyik darab csendek és hangok sajátos kompozíciója. A költői, dalszövegírói vagy értekezői hang közötti csendeké is, és a végső elcsendesedésé is.
A különböző műfajokhoz természetes módon különböző beszédmódok társulnak. A versek a magas költészet líranyelvét beszélik, míg a dalszövegek – miközben semmit sem adnak fel a versek gondolati mélységéből – egy elképzelt vagy már elkészült dallamhoz, zenei motívumhoz illeszkedve a ritmus, az ismétlések a rímek használata révén sokkal inkább élnek a nyelv zenei eszközeivel, míg a tanulmányok a tudományos értekezés legszigorúbb szabályainak is eleget téve fejtik ki a szerző mondanivalóját Pilinszky János esszéinek teológiai tartalmáról. Mindezek ellenére, vagy pontosabban: mindezekkel együtt minden írás műfajtól függetlenül egy-egy vonását rajzolják ki ugyanannak az érzelmi-szellemi portrénak. És nem elsősorban a könyvborító címlapjára írt szerzői név miatt vélheti, gondolhatja, érezheti így az olvasó, a szövegek ugyanis folyamatos belső párbeszédet folytatnak egymással, lényegében ugyanarra az egyetlen pontra koncentrálnak, melyre a keresztény eszkatológia is tekint: a végső dolgokra, mindarra, ami túlmutat és egyben túl is van az evilági létezés szűkös határain.
A verseket és a dalszövegeket is ez a transzcendens szemléletmód jellemzi, hol biblikus, hol teológiai allúziókkal átszőve, hol konkrét élethelyzetből kiindulva, vagy éppen egy fiktív, elképzelt szituációt leírva. Miközben a versek is számtalan zenei utalást tartalmaznak, a dalszövegek sem riadnak vissza teológiai tartalmak megéneklésétől. És éppen a zene az, ami ily módon is szervesen beépül ebbe a néha elvont, néha nagyon is konkrét élethelyzetekre reflektáló szövegvilágba, a nyelvben és a nyelvből él, de túl is emelkedik rajta, és magával emeli magát a nyelvet is. Vers és dalszöveg között tehát megvan az átjárás, vagy más szóval: a kapcsolódás. Ezt bizonyítja többek között az is, hogy versek és a dalszövegek ciklusában is találunk Purgatórium című alkotást, a vers alcímeként megadva: (c változat). Vers és dalszöveg talán ugyanannak az ihletnek a kétféle megvalósulásai? Válaszolja meg ezt a kérdést az olvasó.
A tanulmányok témaválasztása nyilvánvalóan szintén többforrású, de egy irányba mutató belső motivációk eredménye. Ha megvizsgálnánk a Kontra-versek intertextusait, akkor alighanem szép számmal találnánk Pilinszkyre utaló szavakat, szófordulatokat vagy lírai helyzeteket, melyből egyértelművé válna: Pilinszky fontos és sokat olvasott költője volt a szerzőnek. Ugyanakkor értekezéseiben mégsem a versekkel foglalkozik, hanem az életmű egy ritkábban vizsgált és irodalomtörténeti szempontból is kevesebbre értékelt részével, a publicisztikai írásokkal. A tanulmányok közös kérdésiránya pedig elsősorban teológiai, a végső és örök kérdésre irányul: a halál utáni életre, az üdvözülésre, a lélek halhatatlanságára.
A kötet nyitánya és zárlata két pályatárs, Jász Attila és Árva András Kontra Attila emlékére írt verse. Nekrológok, mint ahogy maga a kötet is egyfajta nekrológ. És persze ez a könyvről készült rövid írás is az, melyet most Jász Attila versének a némaság angyaláról szóló utolsó strófájával adok át a néma olvasásnak:
Valahogy azért kézzel-lábbal mutogatva, jelelve
üzenhetett volna valamit, hogy szavakon túl
mást már biztosan nem veszíthetünk el.
Szénási Zoltán
