Csak szubjektív észleletként következzen néhány gondolat a Kortárs Galéria legújabb kiállításáról, Interakció II., amelynek főszereplője az ART9. Ábrahám Rafaelt idézi a katalógus, aki egyik alapítója is a művészeti társulásnak: „Összeillő és össze nem illő motívumokat helyezek egymás mellé nagy műgonddal és azzal a szándékkal, hogy nézőim velem együtt érezzenek, velem együtt gondolkodjanak.”
Ez a szándék minden bizonnyal egyezik a kiállítás kurátorának elképzeléseivel is, mert valóban összeillő és nem összeillő alkotásokat láthatunk, amelyek vagy érzéseket, vagy gondolatokat, vagy éppen mindkettőt válthatnak ki belőlünk. Ezért is alkalmasabb szubjektív módon közelíteni, hiszen negyvenhat képet kap feladatul a befogadó – tárlatlátogató, amelyek huszonhárom alkotó művei. Nyilván hol össze-, hol széttartóak a munkák. Képtelenség lenne minddel azonos súllyal foglalkozni, netán elemezni… De, hogy éppen melyik kerül az írás fókuszába, teljesen egyedi meglátáson, érzékelésen múlik, nem értékítélet vagy megkülönböztetés…
Kiss Zoltán két vászna akril technikával készült, Fedésben és Takarásban a két cím. Erőteljes, intenzív mind színében mind formájában mindkét kép, bár címükkel ellentétben inkább azt sugallják, hogy nem lehet elbújni, láthatatlanná válni. A sebesülés, törés, bántás utolér, bármi is a szándékunk. Kaotikus korunk védekezési mechanizmusa, a fedésbe vagy takarásba menekülés nem igazán old meg semmit…
Éberling Anikó lovakat megidéző képei, a Levakolva és a Suhanás – a modern világ haszonelvűségére utalnak. A Levakolva elmosódó, megszűntetésben lévő lova és a Suhanás versenyben vágtató paripái is azt jelzik, ha hasznos vagy, kellesz, ha nem, csak szűnj meg… Izgalmas a perspektíva, az enyészet cikkely formája (Levakolva) sugallja a teljesség hiányát. Míg a lendületben levés (Suhanás) felülnézeti ábrázolása hosszanti kivágás, három téglalap, amelyben egyszerre van benne a gyorsaság, a magányosság és a kihasználtság eleme. A forma legalább olyan sokatmondó, mint maga a témaválasztás…
Nádas Alexandra mindkét képe színében és formájában is egyszerre éles és homályos. Az első kép: Este úszó-fürdőházakkal, a második Két lebegő oltárkép. Látszólag teljesen más téma, de a színek és a formák, amelyek a képet alkotják, nagyon hasonlóak. Nosztalgiát, elveszett tárgyak, elveszett életérzések, visszahozhatatlan vagy visszafordíthatatlan történések utáni sóvárgást érzünk. Olyan valami hiányát, amely – bár soha nem volt tökéletes – mégis túl fontos, hogy elvesszen…
Pató Károly képeiben is a veszteség mutatkozik meg képi formában. A pillanat és Future a két kép, de mindegyik vizuális alapja a felhasadt, kiszáradt föld. De, míg az egyikben egy homályba vesző madár látszik, addig a másikban egy katedrális. Úgy tűnik, nincs különbség, mi vész oda, az élet vagy a hit, a szárnyalás vagy a pompa, visszavonhatatlanul megtörténik, mert ez a fajta az odavezető út van csak számunkra. Felhasadt, kiszáradt, terméketlen…
Incze Mózes két képe, a Másik test/Avatar és a Tanító is a töredékesség világában egzisztál, de itt már jelen van a transzformáció mozzanata, valamiféle áttűnés egy formából a másikba. Mintha éppen az a pillanat válna láthatóvá, ahol a változás történik… még nem teljes, még nincsen készen, de már előbújt az új a régiből. Ahogyan a kígyó levedli a bőrét, úgy válik láthatóvá egy másik, egy új test. A keletkezés fájdalmassága is felsejlik, itt nem diadalmas újjászületésről van szó, hanem kemény felületek áttöréséről, a régivel való megküzdés nehézségéről…
Úgy tűnik, az ATR9 alkotói nem optimisták, nem játékosak, nem könnyedek, de ez egyáltalán nem biztos… Ahhoz, hogy mindenki meg tudja alkotni a saját szubjektív észleleteit, jobb, ha megnézi és maga dönti el, hogy milyen képet sugall ez a mai képzőművészeti csoport a világról, mit gondol róla, mit lát benne, hogyan képzeli el. Még január elsejéig bárki megteheti… (Kortárs Galéria, A Vértes Agorája; 2025. november 27. – 2026. január 1.)
szöveg: Pápes Éva
fotó: A Vértes Agorája
