Dallos István fotókiállítása
Az entrópiát a fizikából és a hőtanból eredeztetik, de mi maradjunk a művészet terepén és ne zárjuk Schrödinger macskáját dobozba, noha ennél a gondolatkísérletnél maradva, akár meg is tehetnénk. Az entrópia esztétikai értelemben is a mozdulatlanság és rendezetlenség mértékegysége, vagyis rendszere. Dallos István Világvége űrállomás tárlatán a munkák többsége, értelmezésemben azt sugallja, elértünk vagy elérünk valaminek a végére, ahol már lezajlott minden folyamat és a dolgok változatlanul és örökké így maradhatnak. Nem tárgyi értelemben kell ezt elképzelnünk, inkább a művek esztétikai kitettségében. Behúzhatjuk ide Theodor Adorno megállapítását, miszerint „A forma folyamatosan reflektál önmagára és ebben a reflexióban megmutatja önmaga abszurditását”. Az elhagyott műhelybe beeső fénycsíkok és fénytéglalapok és a graffiti-jelbeszédekkel zsúfolt falak együttese a „Szárnyas fejvadász” világának helyszíne is lehetne, a piros műbőrrel beborított ajtó mögötti lepusztult irodában a „nagy testvér” is várhatná klienseit. Nekem egy-egy képről filmes párhuzamok is eszembe jutnak, mint a „Stalker” vagy a „Sátántangó”, ezek a fotók mintha azt a Max Weber-i gondolatot üzennék: „Nem a nyár virágzása áll előttünk, hanem inkább jegesen sötét és szigorú sarki éjszaka.” Ha elmélyedünk a Bánhidai Alkotóház Ház galériájában közzé tett fotók tanulmányozásában, ráismerhetünk Winfried Georg Sebald mondatának igazságára: „Itt sokféle idő rakódott egymásra és létezik egymás mellett”, tehát adott a feladatunk, fejtsük fel az időrétegeket, hogy az alkotó és befogadó találkozásából megszülethessen az a sokféle egyedi mű, mint amilyenek mi emberek vagyunk.
szöveg: Kakuk Tamás
Vian című versét elmondta: Faludi Ádám
fotó: Nagy László
A tárlat előzetes bejelentkezéssel május 5-ig tekinthető meg a Bánhidai Alkotó Házban.
