A kiállítási térben tíz tusrajz, három alkalmi kisplasztika és egy pöttyös ernyő van a falakon, áll a posztamenseken, függ a mennyezeten. Emlékezhetünk, Szunyogh László szobrászművész alkotói vonzalma a tushoz korábbi, éppen itt, ezen a helyen láthattuk „Az elsuhanó táj” című fekete színű tusrajzait, amelyek számomra párhuzamos pályán haladtak, haladnak a kitűnő költő, de az irodalmi kánonban talán nem az életművet megillető helyén lévő Keszthelyi Rezső Vonalak kertjével. Az említett kötetből a „tengertől távolodva” címűt idézem: „könnyű lepkeraj verdes át/ az esőn egy csillagról//mely homlokod mögött/ ég tovább//míg kagylók alkonya kísér/ és árnyad// átélhetetlen fehérsége” Az akkori művek a feszítő kimondani vágyás formakeresései, határátlépései voltak; kilépések a biztonságos komfortzónából, hogy folyamatosan erősödjenek a látványelemek, de puritán egyszerűségükben mégis megőrizzék titokzatosságukat.
A kisplasztikák és érmek szigorú anyagkezelésének kötöttsége után, a fehér anyagon a tus és ecset szabadsága új világra nyitott ajtót a művésznek. Az üres felület nagy kihívás, legyen az író, költő, képzőművész, mert az igazi kérdés az, vajon mikor felel meg igazán annak a belső kényszernek, ami az alkotásra ösztönzi. Ha szöveget ír, rajzol, fest a papírra, vagy egész egyszerűen üresen hagyja; mert mindkét út felelősen járható.
Szunyogh László a Magyar Képzőművészeti Főiskolán diplomázott, majd részt vett a Pécsi Tudomány Egyetem Művészeti Kar Képzőművészeti Mesteriskola DLA képzésén. A Nyugat-Magyarországi Egyetem Apáczai Kar Művészeti Intézet Vizuális Nevelési Tanszéke oktatója, 1978-tól kiállító művész, rendszeresen részt vesz hazai és nemzetközi tárlatokon. Tagja sokféle művészeti szervezetnek, műveit a Magyar Nemzeti Galéria és a londoni British Museum is őrzi, több művészeti elismerés, kitüntetés tulajdonosa, így a soproni érem biennále Ferenczy Béni-díjasa.
A tussal való munka átmenet a rajzolás és a festés között, Szunyogh László az impresszív fekete vonalak után színesebb világot teremtett, pöttyökkel, túlcsorduló festékkel, a színek finom, áradásával. A foltként felfogható pöttyök tónusai hozzájárulnak a térbeliségének kifejezéséhez, önmaguk árnyékaként, vagy egy belső árnyék megjelenítésével; a művész képein így valósul meg a kompozíció, a ritmus és az imaginárius tér. A művek belső ritmusán túl, érdemes elidőznünk a tárlat műtárgyainak sorrendjéből fakadó ritmusban, hullámzásban, ebben az életet követő, születéstől halálig tartó váltakozásban. Ha lélekben közelebb lépünk az grafikákhoz, alkalmi kisplasztikákhoz, észre kell vennünk az alkotásokban az oldódást, a derűt, nem csak a papírra felvitt anyagban, megkockáztatom, a művész világlátásban is. Azt hiszem ezt jelképezi a pöttyös ernyő kiállítás tárgyként, ha úgy tetszik, műtárgyként való jelenléte, melyhez jól illeszkedik József Attila fiatalkori, Pöttyös című versének részle:
„Hopsza! fű leszek én ma este,
görnyesztnek bíbor harmatok,
ropogós, tűrő fű, amelyben
új kedved is topoghatod!
(Bánhidai kisGaléria, A Vértes Agorája Puskin Művelődési Ház, megtekinthető október 24-ig)
Felhasznált irodalom:
Keszthelyi Rezső: A vonalak kertje. Magvető, Budapest, 1969.
Kakuk Tamás: Az elsuhanó táj. artlimes.hu, Tatabánya, 11/22, 2021.
Németh Tamás (szerk.): Gáspárdy Tibor: Festészet – Grafika. Soproni Egyetem Kiadó, Sopron, 2021.
József Attila: Pöttyös. mek.oszk.hu.
szöveg: Kakuk Tamás
fotó: Raáb Zoltán
