Egy nagy fehér terem, tele hernyóselyemre festett képekkel. Kék, arany, türkiz színekben, a méret hatvanszor kétszáz… A formák jó része geometrikus, bár van foltszerű, homályos, kavargó, egymásba olvadó, sőt örvénylő minta is. Messziről nézve akár egy gésa selyemruháinak változatai is lehetnének, vagy egy selyemfestő kísérletei, aki szín és forma variációkkal keresi a tökéletest.
Ha a tények alapján próbáljuk elképzelni magukat az alkotásokat, könnyen tévútra kerülünk, mert a legfontosabb információt ezen a kiállításon a címek hordozzák: a főcím, CORROVISION, és a kiegészítő címek mint vashuzal, vasreszelék, vaslemez, vashuzal és vérlúgsó. Abszurdnak tetszik a kemény vas és a hernyóselyem párosítása, ráadásul ott van még a vérlúgsó is, ami még egy elemet ad hozzá az abszurditáshoz. Mi is az a vérlúgsó? Gyárilag úgy készül, hogy különféle nitrogén tartalmú állati hulladékokat, pl. szarut, patát, körmöket, bőrt, szárított vért (innen kapta nevét), talpdarabokat vasedényben hamuzsírral és vasreszelékekkel összeolvasztanak. Vagyis a kemény fém mellett bevonódnak még az állati maradványok, no meg a hernyóselyem révén a selyemlepke hernyójának mirigyváladéka.
A nedves, a hideg, a kemény, a lágy, a fényes képzettársítása, élőből élettelen, ráadásul sokszorosan megmunkált, átalakított, ha úgy tetszik, transzformálódott anyagokat jeleznek a címek. Mindez a korrodálódás állapotában, ami maga is egy transzformációs folyamat, mert egy visszafordíthatatlan roncsolódásról szól.
Hogy hogyan kerül mindez egy kiállító terembe? Hogyan válik a fém korrodálódása esztétikai megfogalmazás témájává? Mi késztet egy fiatal textilművészt pont ilyen témaválasztásra?
Kérdések, amelyeket csak részben válaszol meg Németh Zsófia Aliz, amikor a „process art” nevű művészeti irányra hivatkozik. Igen, valóban maga a folyamat az izgalmas, a korrodálódásban megnyilvánuló minták elképesztő sokszínűsége, gazdagsága, amikor a roncsolódásból szépséges formák keletkeznek. Egy olyan folyamatról van szó, ahol a létrejövő alakzatok minden kontroll alól kikerülve szabadon burjánzanak. Ez a szabadság és kontroll örök ellentéte, amikor a „véletlen és a hiba faktor” (idézet a művésztől) válik szervező elvvé.
Talán úgy is megfogalmazhatnánk, hogy egy fiatal művész keresi a kontroll és szabály világában a saját szabadságát, a végtelen mesterkéltségben a spontaneitást, a keretek közé szorítottságban a nemtörődömséget, az illúziók világában saját magát…
Valamikor az élet, az ember, a természet voltak a művészetei ábrázolás témái. A szépséget igyekeztek tetten érni, a harmóniát, a tökéletességet. Valószínűleg ez még mindig így van, csak éppen az élet, ember és a természet kissé megváltoztak. Ma már a bomlás, a romlás, a rothadás, a roncsolódás spontán keletkezett formáinak esztétikuma is vonzhatja a szépség kutatóit. Szabályok közé zárt szomorú szívünk kénytelen meglátni a szépséget ott, ahol éppen tetten érhető: akár az elmúlás kontrollálhatatlan selyemrétegeiben is. (Kortárs Galéria, Tatabánya)
szöveg: Pápes Éva
fotó: Raáb Zoltán
