Képzőművész ad számot az életműről, tekint vissza hét évtized távolából , s mutatja be a pálya legjellemzőbb, válogatott alkotásait. A művész ismerős. Ismerős tanárként, alkotóként, kiállító művészként, barátként, tatai polgárként. Művei legjavát bemutatva a több rétegű életműből ezúttal a művészpályára tekint vissza, amely egész életét végigkísérte. A tárlaton bemutatott, legkorábbi munkák az 1970-es évekből valók. A művészi érdeklődés azonbanmég korábbi évekre datálható, hiszen a festőművész és művészpedagógus édesapa, Kóthay Ernő mellett hamar felfigyelt a színek erejére, a képi világ üzenetére, és korán elsajátította a vizuális gondolkodás, képi közlés képességét. Ehhez járult az ösztönös kíváncsiság a művészet klasszikus és új jelenségeire, az érdeklődés a hetvenes években már itthon is érzékelhető, megújuló, kortárs művészet iránt.
Az egri tanárképző főiskolán, rajz szakon szerzett diplomát, majd önképzéssel jutott el a művészi szintig. Éppen ekkor, a 70-es években lépett fel a magyar művészet új generációja, akik közül nem egy művész akadémiai tanulmányok nélkül, a művészet legfrissebb jelenségeire reflektáló, új törekvések mentén alkotott. Áttörés volt a hazai művészet közegében a Szürenon csoport működése (1969), Haraszty István mobilszobrainak (Madárkalitka, 1972), Samu Géza bálványainak világa, vagy aszentendrei „Autodidakták” köre: Lois Viktor, Bukta Imre, ef Zámbó István, Matyó Gábor és a többiek. A szobrászok a klasszikus mintázás helyett készen talált elemekből konstruálták plasztikáikat, a festők konceptuális alkotásokat, a műfaj hagyományos formáit tagadó műveket állítottak ki. Ebben a körben találjuk meg Kóthay Péter művészi indulásának hátterét, itt kell keresnünk inspirációit. A művészi tehetség és a fiatalság lendülete új formák keresésében, apokrif anyagok használatában nyilvánult meg. Készen talált (hulladék) vas részekből állította össze sajátos fejszobrait, amelyek középpontja – a korra nagyon jellemző módon – a látás/megfigyelés motívuma (Szúrós szem, 1979). 1990-ben készült el, egy roncsolt szeneslapát felhasználásával a Mementó című plasztika, amely a bányász, munkás örökségre emlékeztet, ugyanakkor magában foglalja a tárgyak, az emberi alkotás sorsát is, miközben a töredékes formába rejtetten a szív és a szívből kifutó erek is megjelennek.
A következő évtizedekben már inkább a fa jelenti munkásságának tárgyát. A fa – úgy tűnik – örök szerelem; anyaga, formája, erezete, csomói, fénye diktálja a formát, amelyet a művész, kezében tartva a dió vagy hárs tömböt, meglát, beleálmodik a nyers anyagba. Így születtek meg a hullámzó, redőt vető drapériát utánzó, érzéki szépségű felületek, s ugyanígy a női test idomát kiadó formák, a magányos vagy kettős alakok, amelyeknél az alkotó visszatér a szobrászat ősi nyelvéhez. E nyelv elemi nyelvi jele az emberi test, a lemeztelenített, csupasz forma, a női test lágyságával, domborulataival, a férfitest szikárságával. A 2015-ben készült, tiszafából faragott Ívelés nemcsak az emberalakot ragadja meg, hogy rajta keresztül emberi helyzeteket, érzelmeket, sorsot mutasson, hanem felhasználva a fa természetes ívét, a törékeny teremtmény felfelé törekvését, vágyakozását, a magasság felé való tapogatózását, a szubjektum lelki dimenzióját fogalmazza meg. Mint egy éppen szárba szökkenő növény, vágyakozik, nyúlik meg a fény felé a karcsú alak.
A szobrászi életmű másik vonala a szépen csiszolt, fényesre simogatott fában is egy különleges, ironikus, provokatív, kérdező, kísérletező irányt mutat. Ennek a gondolatnak a megjelenését és kibontását kísérhetjük végig a madaras szobrok kapcsán. A madár, mint plasztika, egy naturalisztikus, mégis leegyszerűsített, összefogott formát jelent, egy mindannyiunk számára szerethető, kézbe simuló idomot. A madár (lényének minden aspektusával) lehetőséget ad a játékra, a mozgásra, a tréfára, a groteszk minőség használatára, de törékenységével a lét veszélyeztetettségének megfogalmazására is. A simára csiszolt, orsószerű madárforma előfordul a lehető legegyszerűbb alak (a tojás) kombinálásával is, a formai játék mellett újabb gondolati réteget célozva meg. A madárszobrokhoz, madártörténetekhez, madárszituációkhoz szállóigék, közmondások, tanulsága társul, így válik még nyilvánvalóbbá az ironizáló üzenet. Az üvegkubusba zárt fészkek, madarak, tojások esetében a megállított, kimerevített, rögzített pillanatra gondolunk.
A szobrász Kóthay Péter művészi világának rétegei között autonóm módon van jelen a rajz és festészet. Nem a szobrok előkészítő rajzai, vázlatai, vagy gondolati kísérői ezek, hanem önálló alkotások, annak a pillanatnak, korszaknak a gyümölcsei, amikor a művész ebben a kifejezésben találta meg közlésének adekvát formáját. Elsősorban absztrakt munkákról beszélhetünk, színes, inkább vonalakból, mint formákból épített felületek képeit látjuk. A szobroknál közvetlenebb formában tárul itt fel a művész vérmérséklete, válik láthatóvá impulzív, a színek intenzív erejével építkező festői világa, gesztusfestészete. A visszatekintő tárlat nem tud mindent megmutatni, nélkülözi a Kóthay Péter kiállításain többször is bemutatott városképeket, a tematikus tárlatokra kedvvel készített, konceptuális munkákat, kirajzolódik mégis a jellemzően szobrászi életmű, annak gondolati háttere, kérdései, kételyei, rejtett mondandója. A rétegek, amelyeket az írás címe, és a művész egy korai akvarelljének címe is jelez, ott vannak az életműben és annak minden egyes darabjában, a fényesre csiszolt-simogatott diófa és a szálkásan megfestett papír hátterében.
szöveg: Kövesdi Mónika
fotó: Tata Önkormányzata